 |
| Nem napozni jöttek... |
1972. október 13-án az Uruguayi Légierő Fairchild FH-227D turbopropelleres gépe az argentín Mendozából a chilei Santiagóba tartott, fedélzetén egy rögbicsapattal, azok családtagjaival és barátaival. A légvonalban mintegy 200km-re lévő várost az időjárás és a Fairchild alacsony csúcsmagassága miatt nem tudták toronyiránt megközelíteni, helyette el kellett menjenek délre az Andok vonulatával párhuzamosan, majd egy alacsonyabban húzódó gleccser felett nyugatnak fordulva egy 180 fokos kanyar közbeiktatásával kezdhették csak meg az ereszkedést, átrepülve Curicó városa felett. Mivel a hegyek felhőben úsztak, a pilóták modern műszerek, ill. vizuális vonatkoztatási pontok híján kénytelenek voltak arra hagyatkozva tájékozódni, hogy mennyi időbe szokott telni a nyergen való átkelésük. Számításaiknál nem vették azonban figyelembe az útjuk során tapasztalt erős szembeszelet, így a valóságban korántsem repülték még át teljesen az Andok vonulatát, ahogyan tévesen jelentették a santiagói légiirányításnak, hogy már Curico felett járnak. Az irányítóktól kapott ereszkedési engedélyükkel tulajdonképp saját halálos ítéletüket vették kézhez. FL150-es magasságon ugyanis turbulenciába kerültek, és a még mindig a felhők közt vergődő gép jobb szárnyvégével egy hegynek ütközött. Az ütközés letépte a jobb szárnyat, az pedig az egész függőleges vezérsíkot, a törzs végében egy óriási lyukat hagyva maga. Tovább repülve eltaláltak egy második hegycsúcsot is, mely ezúttal a bal szárnyat szakította le, valóságos repülő alumíniumcsővé téve a gépet. 350km/h-s sebességgel végül egy havas meredélyre csapódva állapodott meg a gép. A gépen tartózkodó 40 fő utas és 5 főnyi személyzetből 5-en meghaltak, 7-en eltűntek. A több, mint 3600m magasan eltöltött kényszerű éjszakázást követően a másnapot öten már nem érhették meg. A járat felkutatására három országból indultak mentőegységek, ám a nyolcadik napon leállították a keresést. A Chile és Argentína távoli határán rekedt túlélők a tizenegyedik napon értesültek rádiójukon a kutatás felfüggesztéséről. Néhányuknak ekkor vált világossá, hogy a hegyeken átmászva maguk kell segítségért menniük. Az első kísérleteket a hegyibetegség, a dehidratáció, a hóvakság, az alultápláltság és legfőképpen a zord hideg tette lehetetlenné, így a csapat a tavaszig való kivárás mellett határozott. Első expedíciójuk alkalmával rátaláltak gépük sértetlenül maradt farkára egy völgyben. Tervük az volt, hogy a belőle kivett akkumulátor segítségével beindítják rádiójukat, és S.O.S. jeleket adnak le. Nem jártak sikerrel, így újra napirendre került a hegymászási kísérlet. Tudták, hogy többnapos túrára a fagypont alatti éjszaki hőmérséklet miatt nem vállalkozhatnak. Két hónappal a szerencsétlenség után hárman útnak indultak, és a harmadik napon fel is jutottak az Argentína és Chile határát képező 4800m magas csúcsra. Ameddig csak a szem ellát, hegyeket láttak, azonban megakadt a szemük egy völgyön, amiről azt feltételezték, ott civilizáció nyomaira bukkanhatnak. Egy újabb, ezúttal többnapos túra alkalmával eljutottak a korábban kiszemelt völgybe, az Azufre folyó völgyébe. A folyót követve maguk mögött hagyták a hóhatárt, és a túra kilencedik napján végre emberek nyomára bukkantak. Két napba telt, mire a túlélők híre eljutott Santiagoba, és riasztották a mentőegységeket. A baleset helyszínére induló két mentőhelikopter a rendkívül rossz időjárási viszonyok közepette az első napon csak a túlélők felét tudta lehozni a hegyről. Az ott újabb éjszakát eltölteni kényszerülő túlélők végül 10 hét múltán, 1972. december 23-án menekültek meg.
Ver mapa más grande
