Nemrég múlt egy éve, hogy 2010. április 10-én az oroszországi Szmolenszk repülőterén rendkívül rossz időjárásban, erőltetett leszállás során fákkal ütközve lezuhant és utasaival együtt odaveszett a lengyel légierő Tu-154 típusú kormánygépe, mely Lech Kaczynski lenygel államfőt és kíséretét szállította volna a katyni mészárlás 70. évfordulójára rendezett gyászünnepségre.
A baleset után a kivizsgálók rendelkezésére álló bőséges információ alapján gyorsan kibontakozott a katasztrófához vezető közvetlen eseménysor: Kachynski lengyel elnök és magasrangú kísérete a lengyel légierő által üzemeltetett Tu-154M típusú sugárhajtású kormánygéppel indult Varsóból. Úticéljuk az orosz légierő szmolenszki bázisa volt. Nagyjából félúton járhattak, mikor az orosz repülésirányítók közölték, hogy a repülőtérre leereszkedő sűrű köd miatt gyorsan romlanak a látási viszonyok. A gép kapitánya ennek ellenére úgy döntött, tesznek egy leszállási kísérletet. Az irányítók ehhez azzal a feltétellel járultak hozzá, hogy a lengyelek legfeljebb 100m-es magasságig ereszkedhetnek le, és ha még onnan sem látják a pályát, akkor átstartolva ismét a magasba emelkednek, hogy körözve várakozzanak vagy átrepüljenek egy kitérő repülőtérre. A lengyel pilóták visszaigazolták ugyan az engedélyt, ám a feltételeket nem tartották be.
Mikor az elnöki Tu-154-es 500m-es magasságban ráfordult a repülőtér felé vezető egyenesre, pilótái kissé későn kezdték meg a süllyedést, így mintegy 100m-rel a kijelölt siklópálya fölé kerültek. Mikor ezt észrevették, igen meredek süllyedésbe kezdtek, másodpercenként 8m-nél is többet veszítettek magasságukból, ami bő kétszerese a leszálláskor szokásos értéknek. Ezt a rendkívül meredek siklást folytatták azután is, hogy 150m-rel a repülőtér szintje felett végre sikerült felesleges magasságuktól megszabadulva elérni az előírt besiklási pályát, és megfelelő pozícióba kerültek a leszálláshoz. Valószínű, a személyzet tagjai ekkor már a műszerek helyett a pilótafülke ablaka előtt gomolygó sűrű ködöt fürkészték, hogy mielőbb megpillanthassák a várva várt leszállópályát. Azonban mielőtt az előbukkanhatott volna, elérték a százméteres magasságot. Az ablakon kitekintő pilótáknak lehetett elképzelésük a repülési magasságról, mert a navigátor időnként bemondta a pillanatnyi értéket, ám volt ezzel egy kis bökkenő: a vizsgálók utóbb felfigyeltek rá, hogy a navigátor által közölt érték olykor 70m-rel is eltért a valós repülési magasságtól. A vizsgálat kiderítette, hogy a navigátor nem a légnyomás alapján működő és a leszállópálya feletti magasságot mutató műszert olvasta le, hanem a lefelé kisugárzott rádióhullámok visszaverődésével operáló rádió-magasságmérőt, ami a közvetlenül alattuk elterülő talajtól való távolságot mutatta, így a repülőtér feletti magassághoz az előtte fekvő völgy mélységét is hozzáadta, mely érték a kritikus pillanatokban elérte a 60-70m-t is. Így történhetett meg, hogy a navigátor csak akkor jelentette be a százméteres magasság alá süllyedést, mikor valójában már alig 25m-rel voltak a pálya szintje felett. Mikor a 90, majd a 80m-es magasság is hatástalanul hangzott el, a másodpilóta tett egy bátortalan javaslatot az átstartolásra, s mindjárt maga felé kezdte húzni a magassági kormányt. Javaslatára senki sem reagált, a kormányt pedig nem húzta elég erősen ahhoz, hogy legyőzze a süllyedésre utasított robotpilótát. A kapitány ugyanis még korábban úgy döntött, hogy a közvetlen kormányzás helyett a szokatlan módon bekapcsolva hagyott robotpilótát folyamatosan állítgatva kísérli meg a veszélyes földközeli manőverezést. Mikor öt másodperccel később megpillantották az erdőt, kétségbeesetten rántották hátra a kormányt, és lökték előre a gázkarokat, már elkéstek. Csupán néhány méternyire voltak a talajtól, egy sikeres átstartoláshoz viszont a gép alatt legalább 40m-nyi helyre lett volna szükségük, mivel a nagy süllyedési sebesség miatt ennyit "ült meg" a repülőgép. A repülőtér előtti völgyben a gép a pálya szintje alá süllyedve a fák koronájának ütközött. A vékonyabb ágakkal való első ütközések még nem voltak végzetesek. A pilóták kétségbeesetten próbálták emelkedésbe kormányozni a gépet, de nem tudtak azonnal eltávolodni a földfelszíntől, mert a völgy vége felé járva már a talaj is gyorsan emelkedett. A gépen ülő 96 ember sorsa akkor pecsételődött meg, mikor egy vastagabb fatörzsnek ütközve letört a bal oldali szárny egy többméteres darabja, és a repülőgép vezethetetlenné válva a fák közé csapódott.
Mind a mai napig heves viták dúlnak a kapitány döntéséről. A hangfelvételen nem hallható, hogy direkt parancsot kapott volna a leszállás erőltetésére, viszont a pilótafülkébe látogató protokollfőnök nyomatékosan súlyos problémának nevezte a leszállás esetleges meghiúsulását. A pilóták hangfelvételen rögzített beszélgetéséből az is kiderült, hogy ők egyenesen féltek a kudarc esetén várható elnöki haragtól, amire jó okuk volt. A repülés idején ugyanis még hadbíróság előtt állt egy korábbi VIP repülés kapitánya, aki az elnök utasítása ellenére nem volt hajlandó megfelelő előkészítés nélkül leszállni Grúzia fővárosában. A Szmolenszk felé tartó gép pilótái akkor testközelből kaptak ízelítőt az elnökük haragjából, hiszen azon a gépen maguk is a személyzet tagjai voltak másodpilótai ill. navigátori beosztásban...
Forrás:
Háy György írása nyomán
