Igaz, az utolsó éveket, az agóniát már csak kívülről követtük nyomon, azért a fájdalom nem kisebb, mint azoké, akik végig ott voltak.
A blog rendszeres látogatói tudják, hogy a nemzeti légitársaság egykori alkalmazottja vagyok, a fél életemet ott töltöttem, és ezt nem lehet levetni, mint egy szakadt kabátot, még akkor sem, ha az elválásnál megszaggattak.
Az egész családunk a Malévhez, vagy a Ferihegyhez kötődött, a férjem édesapja a Határőrség parancsnokhelyettese volt a repülőtéren, nekünk, mindkettőnknek első munkahelye volt érettségi után, és úgy gondoltuk évtizedeken át, hogy az is marad, onnan fogunk nyugdíjba menni.
Nem így történt. Már a nevükre sem emlékszünk percemberek, és a hatodik-hetedik vonalból előrángatott, csekély hatalommal, annál nagyobb szolgalelkűséggel felvértezett emberek mutattak nekünk kaput majdnem három évtized után.
Nem voltunk ezzel egyedül, nem voltunk ebben különlegesek, sok barátunk, kollégánk, munkatársunk kapta meg ugyanezt a vállalattól, és mégsem tudtak minket ellene fordítani.
Mert a Malévnél dolgozni akármennyi ideig is, kitüntetés volt.
Bárhol jártunk a világban, amikor megláttuk a betonon a Malév repülőgépet, amikor a fedélzetre léptünk, akkor már otthon voltunk, körülölelt minket. Mindegy volt, hogy milyen munkakörben dolgoztunk, szerettük. Minden nap adott valami újat, nem volt két egyforma szolgálat. Vidámak voltunk és alázatosak. Tiszteltük a nálunknál idősebbeket, mert tanulni tudtunk és akartunk tőlük.
Részesei voltunk egy világszínvonalú vállalat működésének, mindannyian a magunk helyén tettük a dolgunkat és büszkék voltunk.
De munkavállalóira büszke volt a vállalat is. Sok mindent kaptunk a cégtől, tanulhattunk, képezhettük magunkat, utazhattunk és mi a megszerzett tudásunkat igyekeztünk a vállalat hasznára fordítani.
Azt gondolják, hogy túlzok? Ne higgyék. Nem túlzok. Ez egy ilyen vállalat volt, ahova imádtunk bemenni. Hányszor volt, hogy szombat este ültem a buszon, körülöttem vidám társaságok arról beszéltek, hogy hova mennek bulizni, én pedig mentem éjszakai szolgálatba a repülőtérre. De mentünk karácsonykor és szilveszterkor és újévkor és mindig. Ha kellett 24 órát dolgoztunk, ha kellett korábban bementünk, ha kellett helyettesítettünk. Nem kérdeztük, hogy miért. Tettük a dolgunkat. Szerettük.
Aztán férjhez mentem és a férjemet előbb Várnába, majd Bukarestbe, aztán évekkel később Szarajevóba és Koszovóba helyezték Malév állomásvezetőnek, majd képviseletvezetőnek. Ezeken a helyeken talán még inkább éreztem, hogy milyen büszke lehetek Maléves mivoltomra. Mindenhol csak tisztelettel beszéltek a vállalatról, elismerve teljesítményét, a külföldi légitársaságok képviselői között a Maléves előkelő helyet foglalt el.
De az utasok is szerették a Malévet. Amikor még nem volt szeptember 11, amikor még eszünkbe sem jutott, hogy terror fenyegetettség, a sok-sok teltházas bulgáriai Tu-154-es sok-sok utasa nézhette a pilótakabinban a hajózók munkáját, hívtak be egy-egy vendéget a pilóták és szereztek ezzel számára életre szóló élményt.
Büszke vagyok, hogy részese lehettem az átalakulásnak, hogy ott bábáskodhattam a világszínvonalú informatikai rendszer bevezetésénél és működtetésénél. Büszkék vagyunk, hogy részesei lehettünk a vállalat átalakulásának, hogy ott lehettünk a részvényesek között, büszkén vásároltunk részvényeket, még inkább magunkénak érezve a céget.
Aztán a politika kezdett egyre jobban eluralkodni a Maléven. A részvénytársasággá alakulás (1992) után durván egy évtizeden át úgy-ahogy tartotta magát, de aztán elesett. A hatalom ráérzett a repülés eleganciájára, az abban rejlő lehetőségekre, és pénzt ugyan beletenni nagyon nem akart, de kivenni annál inkább. És rá kellett jönnie, hogy ezt igazi Malévessel nem tudja megtenni, így jöttek a felsővezetésbe követhetetlenül a pártkatonák sorra és szolgálták ki az őket delegálókat és alázták porig nap mint nap külföldön és belföldön a légiközlekedési szakembereket.
Ennek legdurvább utolsó hat-nyolc évét már csak, ahogy említettem, kívülről láttam, de barátaim és kollégáim dolgoztak ott, sokan rózsaszín ködben, szinte tudomást sem véve a diszkont légitársaságok térhódításáról és a Malév egyre süllyedő pozíciójáról, de sokan nagyon reálisan látva a dolgokat, éreztük és tudtuk, hogy ez egyszer be kell, hogy dőljön, mert nem mehet tovább. De van rá példa, nem kell kitalálni, csak át kell venni a bevált modellt, és újra kell indítani, ahogy tette azt az El Al, a Swissair, a Sabena.
Ezért nem aggódtam nagyon 2012. február 3-án reggel, mert szinte teljesen biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva bejelentik a „B" terv életbe lépését. Együtt éreztem és sajgott a szívem azokért a személyzetekért, akik alól Tel Avivban és Dublinban kivették a gépet, már nem hozhatták őket haza. Értetlenül figyeltem, hogy miért kellett néhány óra alatt többszáz hajózónak és légiutaskisérőnek kiüríteni a szekrényét? És miért nem kellett a többieknek? Ez valakinek a kicsinyes bosszúja lehetett? Nem találtam még rá válaszadót.
Teltek az órák, jöttek a hírek, hogy ki kell repülni a lízingelt gépeket az írországi Shannonba, amire emlékszünk, a magyar pilóták első reakciója az volt, hogy ők ezt nem teszik meg. Aztán győzött a józan ész, és mégis inkább ők vitték el a gépeket és nem idegen személyzetek.
Az rettenetes volt. Néztük a számítógépen, láttuk sorban felszállni a gépeket, követtük őket nyomon a célig. A számítógép mellé egy B-737-es makettet tettünk, mécsest gyújtottunk, és folytak a könnyeink. Mert szívszorító volt. Látni azt a flottát, ami az életünk része volt, amin otthon voltunk, ami természetes közegünk volt közel három évtizeden keresztül, az szép sorban elhagyja a magyar légteret.
Heteknek kellett eltelni, amíg végre elhittem, hogy bizony ezek nem veszik elő a „B" tervet. Nem akarják a nemzeti légitársaságot átalakítva, megreformálva, megkurtítva, bárhogyan is, de újraindítani. Az volt az igazi trauma.
Akkor úgy éreztem, hogy megérte a fülemig eladósodni, és saját kiadásban megjelentetni a könyvemet A repülést szolgálták címmel. Barátaimmal és volt kollégáimmal beszélgetünk, rakodóval és pilótával, informatikussal és légiutaskísérővel, forgalmistával és vezérigazgatóval, légiforgalmi irányítóval és anyagbeszerzővel a 66 évet megélt cégnél végzett munkánkról. Néhányan nálam sokkal idősebbek, így őszinte örömmel hallgattam az ő történeteiket a 60-as, 70-es évek légiközlekedéséről.
Aki egyszer a „kerítésen belülre" került, az vagy elszökött három hónap múlva, hogy ő ezt nem bírja, vagy elköteleződött egy életre, akkor is, ha valakik, ki tudja milyen okból vezérelve, bezárták a kapuját előtte. Mert a Malév nem egy munkahely volt, hanem egy életforma. Ettől az életformától fosztották meg szakemberek ezreit és voltak, akik belehaltak.
Ezért, amellett, hogy ezen a napon fejet hajtunk a 66 évet élt nemzeti légitársaság emléke előtt, egy percre emlékezzünk egykori kollégáinkra, barátainkra, akik az utolsó évek vezetésének és a vállalat csődbevitelének közvetlenül, vagy közvetetten áldozataivá váltak.
A blog rendszeres látogatói tudják, hogy a nemzeti légitársaság egykori alkalmazottja vagyok, a fél életemet ott töltöttem, és ezt nem lehet levetni, mint egy szakadt kabátot, még akkor sem, ha az elválásnál megszaggattak.
Az egész családunk a Malévhez, vagy a Ferihegyhez kötődött, a férjem édesapja a Határőrség parancsnokhelyettese volt a repülőtéren, nekünk, mindkettőnknek első munkahelye volt érettségi után, és úgy gondoltuk évtizedeken át, hogy az is marad, onnan fogunk nyugdíjba menni.
Nem így történt. Már a nevükre sem emlékszünk percemberek, és a hatodik-hetedik vonalból előrángatott, csekély hatalommal, annál nagyobb szolgalelkűséggel felvértezett emberek mutattak nekünk kaput majdnem három évtized után.
Nem voltunk ezzel egyedül, nem voltunk ebben különlegesek, sok barátunk, kollégánk, munkatársunk kapta meg ugyanezt a vállalattól, és mégsem tudtak minket ellene fordítani.
Mert a Malévnél dolgozni akármennyi ideig is, kitüntetés volt.
Bárhol jártunk a világban, amikor megláttuk a betonon a Malév repülőgépet, amikor a fedélzetre léptünk, akkor már otthon voltunk, körülölelt minket. Mindegy volt, hogy milyen munkakörben dolgoztunk, szerettük. Minden nap adott valami újat, nem volt két egyforma szolgálat. Vidámak voltunk és alázatosak. Tiszteltük a nálunknál idősebbeket, mert tanulni tudtunk és akartunk tőlük.
Részesei voltunk egy világszínvonalú vállalat működésének, mindannyian a magunk helyén tettük a dolgunkat és büszkék voltunk.
De munkavállalóira büszke volt a vállalat is. Sok mindent kaptunk a cégtől, tanulhattunk, képezhettük magunkat, utazhattunk és mi a megszerzett tudásunkat igyekeztünk a vállalat hasznára fordítani.
Azt gondolják, hogy túlzok? Ne higgyék. Nem túlzok. Ez egy ilyen vállalat volt, ahova imádtunk bemenni. Hányszor volt, hogy szombat este ültem a buszon, körülöttem vidám társaságok arról beszéltek, hogy hova mennek bulizni, én pedig mentem éjszakai szolgálatba a repülőtérre. De mentünk karácsonykor és szilveszterkor és újévkor és mindig. Ha kellett 24 órát dolgoztunk, ha kellett korábban bementünk, ha kellett helyettesítettünk. Nem kérdeztük, hogy miért. Tettük a dolgunkat. Szerettük.
Aztán férjhez mentem és a férjemet előbb Várnába, majd Bukarestbe, aztán évekkel később Szarajevóba és Koszovóba helyezték Malév állomásvezetőnek, majd képviseletvezetőnek. Ezeken a helyeken talán még inkább éreztem, hogy milyen büszke lehetek Maléves mivoltomra. Mindenhol csak tisztelettel beszéltek a vállalatról, elismerve teljesítményét, a külföldi légitársaságok képviselői között a Maléves előkelő helyet foglalt el.
De az utasok is szerették a Malévet. Amikor még nem volt szeptember 11, amikor még eszünkbe sem jutott, hogy terror fenyegetettség, a sok-sok teltházas bulgáriai Tu-154-es sok-sok utasa nézhette a pilótakabinban a hajózók munkáját, hívtak be egy-egy vendéget a pilóták és szereztek ezzel számára életre szóló élményt.
Büszke vagyok, hogy részese lehettem az átalakulásnak, hogy ott bábáskodhattam a világszínvonalú informatikai rendszer bevezetésénél és működtetésénél. Büszkék vagyunk, hogy részesei lehettünk a vállalat átalakulásának, hogy ott lehettünk a részvényesek között, büszkén vásároltunk részvényeket, még inkább magunkénak érezve a céget.
Aztán a politika kezdett egyre jobban eluralkodni a Maléven. A részvénytársasággá alakulás (1992) után durván egy évtizeden át úgy-ahogy tartotta magát, de aztán elesett. A hatalom ráérzett a repülés eleganciájára, az abban rejlő lehetőségekre, és pénzt ugyan beletenni nagyon nem akart, de kivenni annál inkább. És rá kellett jönnie, hogy ezt igazi Malévessel nem tudja megtenni, így jöttek a felsővezetésbe követhetetlenül a pártkatonák sorra és szolgálták ki az őket delegálókat és alázták porig nap mint nap külföldön és belföldön a légiközlekedési szakembereket.
Ennek legdurvább utolsó hat-nyolc évét már csak, ahogy említettem, kívülről láttam, de barátaim és kollégáim dolgoztak ott, sokan rózsaszín ködben, szinte tudomást sem véve a diszkont légitársaságok térhódításáról és a Malév egyre süllyedő pozíciójáról, de sokan nagyon reálisan látva a dolgokat, éreztük és tudtuk, hogy ez egyszer be kell, hogy dőljön, mert nem mehet tovább. De van rá példa, nem kell kitalálni, csak át kell venni a bevált modellt, és újra kell indítani, ahogy tette azt az El Al, a Swissair, a Sabena.
Ezért nem aggódtam nagyon 2012. február 3-án reggel, mert szinte teljesen biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva bejelentik a „B" terv életbe lépését. Együtt éreztem és sajgott a szívem azokért a személyzetekért, akik alól Tel Avivban és Dublinban kivették a gépet, már nem hozhatták őket haza. Értetlenül figyeltem, hogy miért kellett néhány óra alatt többszáz hajózónak és légiutaskisérőnek kiüríteni a szekrényét? És miért nem kellett a többieknek? Ez valakinek a kicsinyes bosszúja lehetett? Nem találtam még rá válaszadót.
Teltek az órák, jöttek a hírek, hogy ki kell repülni a lízingelt gépeket az írországi Shannonba, amire emlékszünk, a magyar pilóták első reakciója az volt, hogy ők ezt nem teszik meg. Aztán győzött a józan ész, és mégis inkább ők vitték el a gépeket és nem idegen személyzetek.
Az rettenetes volt. Néztük a számítógépen, láttuk sorban felszállni a gépeket, követtük őket nyomon a célig. A számítógép mellé egy B-737-es makettet tettünk, mécsest gyújtottunk, és folytak a könnyeink. Mert szívszorító volt. Látni azt a flottát, ami az életünk része volt, amin otthon voltunk, ami természetes közegünk volt közel három évtizeden keresztül, az szép sorban elhagyja a magyar légteret.
Heteknek kellett eltelni, amíg végre elhittem, hogy bizony ezek nem veszik elő a „B" tervet. Nem akarják a nemzeti légitársaságot átalakítva, megreformálva, megkurtítva, bárhogyan is, de újraindítani. Az volt az igazi trauma.
Akkor úgy éreztem, hogy megérte a fülemig eladósodni, és saját kiadásban megjelentetni a könyvemet A repülést szolgálták címmel. Barátaimmal és volt kollégáimmal beszélgetünk, rakodóval és pilótával, informatikussal és légiutaskísérővel, forgalmistával és vezérigazgatóval, légiforgalmi irányítóval és anyagbeszerzővel a 66 évet megélt cégnél végzett munkánkról. Néhányan nálam sokkal idősebbek, így őszinte örömmel hallgattam az ő történeteiket a 60-as, 70-es évek légiközlekedéséről.
Aki egyszer a „kerítésen belülre" került, az vagy elszökött három hónap múlva, hogy ő ezt nem bírja, vagy elköteleződött egy életre, akkor is, ha valakik, ki tudja milyen okból vezérelve, bezárták a kapuját előtte. Mert a Malév nem egy munkahely volt, hanem egy életforma. Ettől az életformától fosztották meg szakemberek ezreit és voltak, akik belehaltak.
Ezért, amellett, hogy ezen a napon fejet hajtunk a 66 évet élt nemzeti légitársaság emléke előtt, egy percre emlékezzünk egykori kollégáinkra, barátainkra, akik az utolsó évek vezetésének és a vállalat csődbevitelének közvetlenül, vagy közvetetten áldozataivá váltak.
Forrás:
http://balkanimozaik.blog.hu/2014/02/03/elt_66_evet_a_nemzeti_legitarsasag_emlekere
Néhány idézet a szerző, Veréczi Frick Zsuzsanna A repülést szolgálták c. könyvéből..
VálaszTörlés„Szépen begurultunk, volt virág, fotózás, aztán egy kis fogadás a főpilótánál. Ott voltak a kollégák, a barátok, a fiam is. Kaptam ajándékokat, ezt-azt, aztán hazajöttem és itt is várt egy virágcsokor. Egyenruhában jöttem haza, egyrészt jelképesen, aztán itt az étkezőben, amikor vettem le a zakómat, készült rólam egy fotó, az lett a címe, hogy »Ölég vót.« Hát, igazából nem volt elég, de úgy éreztem, tényleg sokat repültem, ennyi volt. Aztán még előfordult, hogy reggel felkeltem, borotválkoztam, letusoltam, készülődtem, hogy el ne késsek, mikor kérdezi a barátnőm: hova készülsz, öreg? Ó, az Istenit, tényleg, hova is? Visszafeküdtem aludni. Sokszor álmodok róla most is, hogy ülök a nagy gépen, megyünk valahova, de nem tiszta, hogy hova.” (capt. Somogyvári József)
„Nagyon sajnálom, hogy ezt a rengeteg tudást, ami nekünk és a nálunk idősebbeknek és a nálunk fiatalabbaknak is a fejében volt a repülésről, ezt szétzilálták. Ennek semmi értelme nem volt, nekem a mai napig fogalmam sincs, hogy erre miért volt szükség. Nem csak a vezetői szinten, szakértői szinten: hát ki ért ahhoz, hogy Airline Operations Control, vagy navigáció? Senki nem ért hozzá, ezeket meg kellett volna becsülni. Magyarországon erre nincs semmiféle állami képzés. (...) Miért kellett szétzilálni azt a csomó embert, akinek átlátása volt, akik külországot megjártak, de azok is, akik »csak« Budapesten dolgoztak, rampások, forgalmi tisztek, vagy akár járatengedélyeztetők! Szerinted Magyarországon hány ember van, aki ért a járatengedélyeztetéshez? Hogy ezektől az emberektől miért kellett megválni? Én ezt egyáltalán nem értem és nem tudom rá a választ.” (Gonda Zsuzsanna informatikai igazgató)
„Úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Mentem a sétálópapírral, ugye akkor még szanaszéjjel voltak az épületek, ballagtam a betonon és én úgy bőgtem! Amikor hallottam, hogy beindítják a hajtóműveket, megint bőgtem. Képzeld el, huszonvalahány éven keresztül állandóan arról álmodtam, hogy megyek ki a repülőtérre és nehogy észrevegyék, hogy lejárt a szakszóm.” (Lengyel Zsuzsa légiutaskísérő)