[Jegyzet] Oszkó Péter: Baljós árnyak

(Igyekeztem kiszűrni a szövegből az egymásra mutogatós részeket -  a szerk.)

Hosszú ideje készülök, hogy a Malév viszontagságos történetéből megírjam, amit magam tapasztaltam, s a mostaninál időszerűbb alkalmat nem is igazán találhattam volna rá. Viszont amint belebonyolódtam az írásba, szembesülnöm kellett vele, hogy egy blogbejegyzésbe nem fog beleférni a mondanivalóm, mert személyes okom van rá, hogy minden általam megismert fontosabb részletet bemutassak. Tudniillik ebben az ügyben a Fidesz és vezető politikusai velem szemben oly mértékben tisztességtelenül jártak el, hogy azzal felülmúlták még a 2010-es költségvetéssel kapcsolatos átlátszó hazugságkampányt is. S nem árt, hogy ha legalább azok világosan látják, hogy jelenlegi kormányunk egyes tagjai milyen mértékben vannak híján az elemi emberi tisztességnek, akikhez az írásaim eljutnak. Visszaolvasva úgy határoztam, három részre darabolom a mondanivalóm, hogy a miniszterségem előtti, az alatti és az azt követő időszak eseményeit önállóan is lehessen értékelni, egyébként pedig egy adott nap blogbejegyzésébe elolvasható mennyiségű betűt és írásjelet sűrítsek. Ezen belül viszont több olyan magyarázatot is részletezni fogok, amely sokak számára egyértelmű lehet. Azonban szeretném az elmúlt napok sokszor szándékosan hamis propagandacélú megnyilvánulásait mindenki számára a helyére tenni, és egyszer és mindenkorra tisztázni néhány alapvető félreértést például a 2010-es visszaállamosítás vagy a tiltott állami támogatásokról szóló brüsszeli határozat témájában.

A Malév 2009 előtti viszontagságait persze akár néhány szóban is lehetne jellemezni, hiszen az állami tulajdonú és politikai irányítás alatt álló cégek minden gyengesége megmutatkozott rajta már közvetlenül a rendszerváltást követően. Különösen a Malév esetében nyilvánvaló, hogy álságos minden olyan politikai megnyilvánulás, amely kizárólag a másik politikai oldalra próbálna minden felelősséget hárítani, hiszen a társaság gazdálkodása ugyanazokat a problémákat mutatta bármelyik korábbi kormány működése alatt az elmúlt húsz évben. A tulajdonos állam döntési szempontjait mindig is a rövidlátó politika és a pártfinanszírozás kétes viszonyai határozták meg, s folyamatosan hiányzott vagy háttérbe szorult a szakmai kompetencia, az iparági és piaci ismeretek. Sem a korábbi szocialista, sem a jobboldali kormányok nem voltak képesek olyan érdemi változást elérni a Malév működésében, amely önfenntartóvá, önfinanszírozóvá és piaci körülmények között is működőképessé tudta volna tenni a céget, amelyhez többek között nem csupán valós állami tulajdonosi akarat, de érdemi cégvezetési ismeretek és teljes szervezeti kultúraváltás is szükséges lett volna. Ilyen módon a Malév mindig is rászorult az állam jóindulatára és anyagi támogatására, miközben mások tiszta piaci alapon önfinanszírozó és saját lábukon megálló légitársaságokat voltak képesek létrehozni és működtetni, akár a régiós piacon is, de ha ugyanezt a Malévval akarták volna megtenni, hamar kiadták az útjukat. Ezáltal az uniós csatlakozás időpontjában lényegében megpecsételődött a Malév sorsa. Az Unió szabályrendszere ebben a tekintetben ugyanis könyörtelenül következetes és a piaci alapon működni képes cégek fejlődését és térnyerését részesíti előnyben, ezért pedig logikusan tilt minden olyan állami támogatást, ami a piaci verseny egyenlő feltételeit rongálja és az önfenntartó cégek működését hátráltatná vagy lehetetlenítené el. A már leírtak következtében azonban a Malév történetében sosem látszott arra sem állami képesség, sem akarat, hogy a cég állami tulajdonban, de folyamatos költségvetési támogatás nélkül működni tudjon. Aki viszont kicsit is ismeri az állami támogatások gyakorlatát tiltó uniós szabályozást, az tudja, hogy egy folyamatosan támogatott cég napja meg vannak számlálva, hiszen bármikor születhet olyan elmarasztaló uniós határozat, ami a kapott támogatás visszafizetésére kötelezi, ezt pedig egy veszteséges cég képtelen kigazdálkodni. Hogy helyére tegyük az elmúlt napokban elhangzott hajmeresztő kijelentéseket, egy ilyen határozatnak nem az az eredménye, hogy Brüsszel felé kéne bárkinek a tiltott állami támogatást megfizetni, ahogy azt sem, hogy a fizetési kötelezettség az államot, a kormányt, a költségvetést vagy az adófizetőket terhelné. Egy hasonló határozatnak a kedvezményezettje éppen a magyar állam, azaz az állam kell, hogy visszakapja az érintett társaságtól a támogatást. Vagyis mindez a kormány számára költségeket nem jelent, viszont egy önfenntartásra sem képes társaság működését nyilván ellehetetleníti, hiszen éppen az állam további támogatási lehetőségeit zárja el. Ezt a kockázatot a jelenlegi kormány lényegében semmibe vette, illetve ahogy sok más uniós szabályról, erről sem vett időben tudomást, ami lényegében a Malév összeomlásához vezetett. Velük szemben a korábbi szocialista kormányok éppen, hogy számoltak az állami támogatásokat tiltó uniós szabályokból fakadó kockázatokkal, lényegében ezért próbáltak változatos, de persze nem mindig sikeres megoldásokat találni a társaság finanszírozására. Lényegében a 2010-es visszaállamosítás is oly módon történt, hogy ahhoz részletes tervek készültek az állami tulajdonba kerülő Malév működésének átalakítására, átstrukturálására, melynek végrehajtásával elkerülhető lett volna a kedvezőtlen brüsszeli határozat, ezt a végrehajtást azonban a jelenlegi kormány teljes egészében elmulasztotta. De valójában ezen problémakör motiválta már a 2007-es privatizációs is, amely nélkül könnyen lehet, hogy egy elmarasztaló brüsszeli határozat és annak következményeként a Malév leállása sokkal korábban megtörtént volna. Mindazonáltal nem gondolom, hogy a privatizáció egyébként sikeresnek lenne nevezhető, a vevőként fellépő, Borisz Abramovics által irányított cégcsoport szinte egyetlen vállalását sem teljesítette, a Malévot éppen úgy nem tudta fenntartható pályára állítani, mint korábban az állam, viszont kétes pénzügyi tranzakciókkal még tovább terhelte és egyebek mellett ezzel is megszegte a privatizációs szerződés feltételeit, illetve tovább rombolta a Malév túlélési esélyeit. Ezek között különösen nagy feltűnést keltett az az ún. viszontgarancia ügylet, amelynek keretében Abramovics a privatizáció során tett pénzügyi vállalásait lényegében egy saját maga által kiállított nyilatkozattal visszaterhelte a Malévra, anélkül, hogy arra eredetileg felhatalmazása lett volna a cég igazgatóságától, illetve ezt a felhatalmazást utólag, egy írásbeli előterjesztésbe rejtett mondat segítségével szerezte meg. De vitatott volt számos más ügylet, pl. a cég hosszú távú catering szerződése, melyek témájában a visszaállamosítás után még az akkori Pénzügyminisztérium felügyelete alatt születtek meg és kerültek benyújtásra büntetőfeljelentések.

Fontos azonban különbséget tenni a Malév privatizációjában vevőként fellépő Borisz Abramovics és a visszaállamosítást előtti tulajdonos Vnyesekonom Bank között mind hozzáállásuk, mind vállalt és teljesített feladataik tekintetében. Borisz Abramovics cégcsoportjának összeomlásával az állami fejlesztési bank szerepét ellátó orosz Vnyesekonom Bank tulajdonába lényegében Abramovics irányában fennálló követeléseik eredményeként került a Malév, s mindenféle rossz szándék nélkül, de oly mértékben voltak vélhetően meglepettek és tehetetlenek a hazai légitársasággal, ahogy mondjuk a Magyar Fejlesztési Bank lenne tehetetlen, ha példának okáért egy közép-ázsiai légitársaság kerülne akaratán és szándékán kívül tulajdonába. A Vnyesekonom Bank egy független szakmai befektető feladatait értelemszerűen képtelen volt ellátni, a cég finanszírozását részben saját rövidtávú érdekében, részben kormányközi politikai egyezkedések eredményeként kialakult nyomásra látta el, de saját működésére irányadó szabályok szerint vélhetően kevéssé volt indokolható és alátámasztható a Malév hitelezése és támogatása. Ebben a tulajdoni struktúrában lényegében semmilyen esély nem maradt a Malév működésének átalakítására, ésszerűsítésére és fenntarthatóvá tételére, tehát nyilvánvalóvá vált, hogy azon vagy külső befektető bevonásával vagy állami szerepvállalással, de a Malév sorsának rendezése érdekében változtatni kell. Különösen sürgetővé vált ez a feladat a globális pénzügyi válság súlyosbodása után, amikortól végképp nehezen volt meggyőzhető a Vnyesekonom Bank a finanszírozás fenntartásáról olyan időszakban, amikor Oroszországban is rendszeresen mentek csődbe a légitársaságok.

Mindezen előzmények után a 2009-2010-es válságkezelő kormányzás során arról kellett tehát dönteni, hogy szabad-e magára hagyni a Malévot, ami értelemszerűen már akkor a gyors és visszafordíthatatlan összeomlásához vezetett volna, vagy van-e kellő indok esélyt adni a megmentésére. Ehhez pedig mérlegelni kellett, hogy van-e olyan forgatókönyv, amelyben állami kontroll alatt a Malév fenntartható pályára állítható és elkerülhető, hogy további folyamatos külső segítségre szoruljon, illetve van-e olyan közös politikai akarat, nem csak az akkori, hanem a későbbi kormányzó erők részéről, ami biztosíthatja ennek a precíz megvalósítását is. A visszaállamosításról szóló döntést megelőzően úgy tűnt, mindkét kérdésre igen a válasz, mostanra viszont sajnos kiderült, hogy a Fideszben vagy az akarat, vagy a kellő kompetencia, vagy ezek egyike sem volt meg az előzetes egyezségek és tervek végrehajtására, de persze nehéz lenne mindezért mást felelőssé tenni, mint a mostani kormányt.

Forrás:
http://oszko.hvg.hu/hvg/malev-i-baljos-arnyak/