[Lapszemle] A felhők felett mindig süt a nap

Mindenki álmodozott már arról, milyen lehet stewardessként bejárni a világot, elegánsan és lazán görgetni magunk után apró bőröndünket a legmodernebb reptereken – a jobbnál jobb úti célokról már nem is beszélve. De valóban álommunka még a légiutas-kísérőké? A repülőtér kulisszái mögött leskelődtünk.

Emergency! Open your seatbelts, evacuate, jump and slide! – üvöltöm teli torokból – angolul, mert ez a szabály – a kabint megtöltő sikítozás közepette, miközben a vészkijárati erőkarra csimpaszkodva kivágom az ajtót, majd a kétemeletnyi magasságból ágaskodó csúszdára tessékelem az utasokat. Végül magam is ugrom – ha minden igaz, sikeres kényszerleszálláson vagyunk túl. Méretes kezeslábasban izzadok a másnapi vizsgájukra készülő légiutas-kísérők között a ferihegyi szimulátor-bázison, és életemben először oda is figyelek a katasztrófahelyzetre vonatkozó instrukciókra. Az uniformisban feszítő személyzet a látszat ellenére ugyanis nem a dekorációt vagy a kávéautomatát helyettesíti a fedélzeten – ők bizony azért vizsgáznak le évente egy vaskos tankönyv anyagából, hogy adott esetben a levegőben hozzanak világra egy váratlanul kikívánkozó csecsemőt, újraélesszenek egy infarktusos utast, vagy épségben mentsenek ki minket egy égő kabinból.

Örökletes megszállottság

Pelikán Orsit, a Malév egyik stewardessét követem a reptér útvesztőin át, miközben ő bőröndnyi retiküljét „zsilipeli át” a biztonsági kapukon. Hamar szemet szúr, hogy egy légiutas-kísérő évekre elegendő sminkfelszerelést, sőt akár szappanbuborék-fújó szettet is felvonszolhat magával a fedélzetre – de messze nem ez a legjobb a hivatásában. Munka címén ugyanis úgy utazza be a világot, hogy ezért még fizetést is kap. Orsi a repülési vágyat amúgy örökölte, hiszen a szintén „stuvi” anyuka mellett már alig pár évesen is röpködött. A generációs történetek nagyon is gyakoriak ebben a szakmában: „Akit egyszer megcsap a kerozingőz, már nehezen szabadul.” Orsi purser, vagyis első stewardess, ami többek között azt jelenti, hogy a „bázison” ő tartja a briefinget: ez nem más, mint a személyzet felkészítése és villámfeleltetés-szerű kikérdezése minden egyes út előtt. „Mit mondasz be a mikrofonba, ha kényszerleszállásra kell felkészítened a kabint?” – „Térdre, imára!” – idétlenkednek a többiek, de csak mert biztosak benne: úgysem lehet baj.
Rögtön adódik a kérdés, hogy a magánélet nem sínyli-e meg ezt az életmódot. Orsi vállat von: „Nincs ebben semmi különös, csak éppen nem konvencionális a munkaidőnk – ettől még ugyanannyi szabadidőm van, bár való igaz, a szombati bulit nem mindig csípem el.” És hogy mi kárpótolja? Hát hogy „lehet akármilyen nyúlós lent az idő, a felhők fölött mindig süt a nap”. Kicsit értetlenkedem, és marketingszövegként könyvelem el ezt a megjegyzését, hamar kiderül azonban, hogy nem üres közhelybe, hanem doppingszerbe botlottam: az öltözőben találomra megkérdezett lánycsapat a faggatózásomra egy emberként arckifejezést vált, majd átszellemült tekintettel mind a felhőkről kezdenek zsibongani. Orsi azért időközben csak elszólja magát: „Ez már nem a hőskor, a repülés ma nem luxus, hanem tömegközlekedés, és ez az utasok hozzáállásán is érződik.”

Bangkok Hilton

Éppen az úgynevezett hőskort élte meg Dénes Roberta, aki 32, valamint Csutak Klára, aki 30 évet töltött a levegőben. Az ő generációjuk számára a repülés még ritka kiváltság volt, a gépeket gyakorlatilag ugyanaz a szűk elit töltötte meg, akik névről ismerték az akkori stewardesseket. A rendszerváltás előtt ráadásul nemhogy repülni, de az országból kilépni is csak szigorú feltételek mellett lehetett, a légiutas-kísérők ezzel szemben hol Dominikán, hol New Yorkban vakációztak. Akkoriban ráadásul jobban megérte a tengerentúlon pihentetni a személyzetet, mint ha oda-vissza rángatták volna őket, így ők „kénytelenek voltak” heteket Bangkokban vagy éppen Santo Domingón tölteni, mindezt pár száz dolláros napidíj fejében. Thaiföldön a számukra biztosított luxusszállóban Robertát már „Welcome home, madame!” felkiáltással fogadták. Reptéri legendák szerint a legbátrabb az a stewardess volt, aki az NSZK-ba érve jelezte a többieknek, hogy kiugrik egy Burdáért, majd soha többet nem látták – úgy, ahogy volt, egyenruhában dezertált.
Fúrja az oldalamat, hogy mi igaz a legendákból, az oltári dominikai bulikból, a kapitányok és a stewardessek liezonjaiból, mire Roberta beavat: „Nem éppen házasságbarát hivatás a miénk, egy kitelepülés ugyanis túl hosszú idő ahhoz, hogy bizonyos párok ne jöjjenek össze, ahhoz viszont túl rövid, hogy alapot teremtsen egy hosszú távú kapcsolatnak.” A házasság neki sem jött össze, a fia viszont pelenkás korától kezdve beutazta vele a világot. Az óvodában csak mesebeli kisgyereknek hívták: hol volt, hol nem volt. Klári viszont szerencsés: kapitány férjével tökéletesen tudták kezelni a hosszú távolléteket. Számára stuvinak lenni nem munka, hanem életforma volt, annak minden bájával és igényességével: „Emlékszem, kezdetben még damasztabroszon, porcelán étkészletben szolgáltunk fel a virágtapétás kabinban – pont, mint egy első osztályú étteremben.”
A régi motorosoknak Roberta szavaival élve csodálatos életük volt, olyan élményekkel és tárgyi emlékekkel, amelyek keveseknek adatnak meg. Klári például sokszor olyan gyógyszereket szállított a hozzátartozóinak, amelyeket csak a tengerentúlon lehetett beszerezni. De volt, hogy a munkaidejében időutazásra is futotta: valamelyik vasárnap a szentmisét még itthon kezdte el, majd New Yorkba érve kihasználta az időeltolódást, és a szertartást már az ottani reptérhez közeli templomban fejezte be. Robertával ellentétben ő a nyugdíjba vonulása óta nem ült repülőre, merthogy „beleszakadna a szíve”, de tovább már egyébként sem maradt volna, hiszen „egy buliból akkor kell eljönni, amikor jó a hangulat”.

Forrás:
http://www.marieclaire.hu/itthon/felhok_felett_mindig_sut/10202/