 |
| Végül csak megtalálta a helyét! |
Mint tudjuk, az éjszaka alvásra való. Ezen a tényen nem változtat az
sem, ha valakinek a zsebében ott lapul egy szakszolgálati engedély, a
jogosítvány, hogy légiforgalmi irányítóként dolgozzon. A „szakszó” csak
annyi különbséget jelent, hogy az illető tudja, mikor lehet éjszaka
aludni a toronyban és mikor nem… De a viccet félretéve, a forgalommentes
hajnali órákban általában csak az volt ébren, aki amúgy is
álmatlanságban szenvedett. Persze ezzel vigyázni kellett, mert a jól bejáratott rendszert a
rutintól való legkisebb eltérés is alaposan felboríthatta. Mint azon a
bizonyos reggelen, amikor egy francia lajstromú, árus DC-3 volt elég
óvatlan ahhoz, hogy igencsak korán érkezzen Ferihegyre.
A szolgálati csoport vezetője (akit repülésvezetőnek hívtak) egy
jóindulatú idősebb kolléga volt, aki sok jó tulajdonsága mellett azzal
is kitűnt a többiek közül, hogy a fiatalsággal szemben rendkívül megértő
volt. Ez megnyilvánult abban is, hogy a reggeli pályaellenőrzést rendre
elvégezte a nélkül, hogy a még szundikáló tornyosokat felverte volna.
Tekintettel arra, hogy a pályaellenőrzésre reggel 4 óra 30 perckor
került sor, ezt a gesztust a torony személyzet nagyon értékelte. A DC-3-ast reggel ötre vártuk és a repvez, szokásának megfelelően,
fél ötkor teljes rádió csend megtartása mellett elvégezte a
pályaellenőrzést és utána megfelelő óvatossággal félreállt az egyik
gurulóútra, hogy megvárja a leszálló árust. Az autó tetején villogó
sárga lámpát bekapcsolva hagyta, eleget téve ezzel az ide vágó
előírásoknak. A repülőtér ebben a korai órában pont abban az állapotban volt,
amikor minden szürkévé válik, a kontrasztok eltűnnek és pár percig
szinte nem lehet tudni, hajnalodik vagy alkonyodik-e? A futópálya és a
gurulóutak fényeit persze hidegen hagyja ez az optikai csalódás, mint
ahogy az autó tetején villogó sárga lámpa sem törődött azzal, hogy a
feljövő nap sugaraiban hamarosan szinte láthatatlanná silányodik
fel-felvillanó fénye.
A végső egyenesen látással közeledő francia pilóta is csak a fényeket
látta tisztán, és ezt a tényt nagy örömmel jelentette is a kissé még
álmos hangú tornyosnak, aki persze azonnal kiadta a leszállási
engedélyt. Az öreg torony ablakai hagyományos üvegből készültek és
körbe-körbe függönyök lógtak, hogy a túl erős, vakító napot ki lehessen
zárni a tornyosok életéből… Persze hajnali öt órakor túl erős napról még
nem lehetett beszélni, mint ahogy előző este 11 körül sem a nap miatt
kerültek a függönyök körbe behúzásra. Akkor csupán az előtér fényszórói
és persze majdan másnap reggel a felkelő nap fénye lehetett zavaró
tényező, nem az irányítás, hanem az alvás szemszögéből vizsgálva a
dolgot. Egy szó mint száz, ezen a hajnalon (is) a ferihegyi torony behúzott
függönyökkel várta az új napot. A tornyos persze kilesett abba az
irányba, ahonnan a DC-3 érkezett, de miután látta, hogy a gép pontosan
ott jön, ahol a pilóta mondta, a függönyt visszaeresztette a helyére,
nehogy a kollégákat felébressze a hajnali szürkeség.
A DC-3 a betonra zökkent, farokfutója lassan leereszkedett és szintén
megtámaszkodott a pálya keménységén, a francia pilóta pedig jelentette,
hogy látja a beállítót. A tornyos, a függönyök mögé rejtőzve, mint a
színész, aki várja a következő felvonást, gondolkodás nélkül válaszolt:
kövesse a beállítót, engedélyezem a rádió kikapcsolását. A függöny még
nem gördült fel, ami határozottan kár volt, mert az igazi előadás csak
akkor kezdődött. A pilóta a repvez kocsiját látta, és nem az
amúgy az előtéren várakozó beállítót. És ha csodálkozott is, hogy ilyen
messzire elé jönnek, nem szólt semmit. Csak kikapcsolta a rádiót… Amikor a repvez meglátta a felé közeledő 3-ast, a kocsit gyorsan
megfordította és elindult a főépület felé. Ahogy a tükörben hátranézett,
mint egy rossz álomban, ott dübörgött mögötte a repülőgép, és még
gyorsított is, hogy csökkentse a távolságot. A repvez kilátástalan helyzetben találta magát. Lassítani nem mert,
félve attól, hogy a farokkerekes gép pilótája esetleg nem veszi észre és
egyszerűen rászalad, viszont a vezetőülésből nem érte el a rádió
mikrofonját, ami a másik ülés előtt himbálódzott a műszerfalon. Megkezdődött a verseny.
A gurulóútról, amin jöttek, a forgalmi előtérre vagy a műszaki
előtérre lehetett menni, és ez utóbbi bejáratánál nagy NO ENTRY táblák
álltak. A repvez, bízva a táblák visszatartó erejében, berobogott a
műszaki előtérre… nyomában a DC-3, akinek pilótáját láthatóan nem
hatották meg a „behajtani tilos” jelzések. Még mindig félve a lassítás esetleges következményeitől, a repvez
áthúzott a forgalmi előtéren álló gépek előtt, rá az északi pályavég
egyik gurulóútjára, majd pedig megint ki a pályára, mögötte hű kísérője,
aki követte, mintha pórázon ment volna utána. A pályán folytatódott ez a hihetetlen mutatvány, és hiába próbálta a
mikrofont elérni, az még mindég ott himbálódzott, éppen hogy egy picivel
kijjebb, mint amit elérhetett volna. Most már azon is aggódott, hogy
esetleg újabb érkező forgalom útjába kerülnek, hiszen a kikapcsolt rádió
miatt fogalma sem volt, jön-e még gép ebben hajnali derengésben. Tövig
nyomta a gázpedált, hogy kicsit nagyobb távolság legyen közte és az
orrát piszén az égnek döfő DC-3 között, majd csikorgó gumikkal befordult
a középső gurulóútra és megállt.
A francia kapitány, aki addigra már nyilván csodálkozott, hogy mi
lehet ez a furcsa rituálé, szintén megállt, és látva, hogy a repvez
kikászálódik az autóból, mosolyogva nyitotta ki a pilótafülke ablakát. A
repvez sok jó tulajdonsággal rendelkezett, több nyelven beszélt, de a
francia nem volt ezek között… ezen túlmenően nem nagyon tudott
visszaemlékezni, hogy az ilyen helyzetekre volt-e szabvány fónia… Végül
is a dolgot a legősibb közös nyelven intézte el, kézjelekkel adta
tudtára a francia pilótának, hogy ő most lemegy a fűre, a gép meg tessék
szíves lenni, a betonon menni az előtérre. A pilóta bólintott, és amint a repvez autója oldalt eltűnt az útból,
lassan pörgő légcsavarokkal poroszkált el, hogy megkeresse az igazi
beállítót. Mindez idő alatt a toronyban békésen aludt mindenki,
fogalmuk sem volt, miféle kis dráma játszódik le a behúzott függönyök
másik oldalán. A fel-felerősödő motorzúgást, ami csak tompítva érkezett
álomittas füleikhez, betudták annak, hogy nem olyan könnyű egy ilyen
farokkerekes jószággal beállni. A büntetés? A repvez ezentúl minden szolgálatban, pontosan 4 óra 30 perckor megszólalt a torony frekvencián…
Forrás:
http://iho.hu/blogpost/hajnali-rodeo-ferihegy-versenypalya-120826
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése