 |
| Már rég nem jártak erre birkák... |
Ma időutazásra hívlak benneteket… Időutazásra, egy olyan korba, amikor a
Ferihegyi repülőtéren az 1-es terminál még működött, sőt, ez volt az
egyetlen terminál, és teraszáról délkeletre nézve csak a lustán
nyújtózkodó futópálya és a zöld mező volt látható. Az új repülőtér, az
új torony még szunnyadt a tervezők álmai között, várva, hogy egy nap
valósággá ébredjenek. Annál valóságosabb volt azonban a
birkanyáj, amely a zöld mezőn legelészett, a kis puli, amely csaholva
terelgette a nyájat, fél szemét mindig a rekkenő hőségben is subája
alatt rejtőzködő juhászon tartva. Persze a terminál teraszán és a régi
toronyban a csaholásból semmit nem lehetett hallani, hiszen a távolság
és a repülőgépek zaja több mint elegendő volt elnyomni azt. De hát
hogyan került a nyáj, a puli és a juhász a repülőgépek közé? Persze
a mai napig vannak repülőterek, ahol csak fű van, sőt, olyanok is, ahol
a beton futópálya mellett van egy hosszabb-rövidebb füves leszálló mező
is, kényszerhelyzet esetére, vagy ha a egy kisgép pilótája mindenképpen
a fű puhaságát részesíti előnyben a beton kemény realitásával szemben.
Ferihegy ez utóbbiak közé tartozott. Mondanom sem kell, hogy a füves leszállómezőt nagyon ritkán
használtuk. Ennek ellenére, karbantartása napi feladat volt. A talaj
tömörítése, a fű hossza, az esetleges akadályok eltávolítása mind hozzá
tartozott az elvégzendő munkákhoz. Manapság egy 787-es kapitánya
valószínűleg rossz szemmel nézné, ha a pálya mellett legelésző
birkanyájat venne észre, de abban a régmúlt időben az ilyesmi nem volt
feltűnő. Az ok egyszerű volt. Semmiféle gép nem képes olyan
precizitással és egyetlen munkamenetben létrehozni az ideális
talajtömörítést és fűnyírást, mint egy birkanyáj, mely ráadásul egy
menetben saját magát is feltankolja.
Ferihegyen egy hatalmas bajszú öreg juhász, intelligens kis szolgája,
egy éjfekete puli és jókora nyáj képviselte a fűkarbantartó brigádot,
amely tökéletesen integrálódott a pörgő propellerek és az egyre
gyakrabban megjelenő sugárhajtóművek zajos világába. Soha, egyetlen
egyszer sem voltak útban az érkező vagy induló gépeknek, miközben
egyfajta kellemes, vidékies légkört hoztak a repülőtér mechanikus
környezetébe. Ahogy nőtt a forgalom, a reptér vezetői egyre jobban aggódtak, hogy a
korábbi tökéletes biztonsági helyzet ellenére egy nap mégiscsak
megtörténhet a baj, ha egy pár kóbor birka és az őket üldöző csaholó
segéd netán a futópálya közelébe téved. Több értekezletre is sor került a témában, amíg a végén megszületett a
döntés: az öreg juhász kapjon egy rádió adó-vevőt amelyen át a torony
tájékozatni tudja, hogy melyik a használatos futópálya irány, és hogy
mikor jön gép, segítve ezzel, hogy a megfelelő távolságot tartsák a
halálos veszélytől. Az az opció, hogy esetleg tiltsák ki a nyájat a
repülőtér területéről, fel sem merült. Régi szép idők…
A juhász,
hatalmas bajsza kipödörve, mint mindig, gyanakodva szemlélte a kis
varázsdobozt és a rajta lévő gombok gyűjteményét. Kényelmetlen érzései
csak nőttek, amikor a doboz sistergő hangon megszólalt, és egy férfihang
udvariasan megkérdezte, hallja-e az adást. Mindennek ellenére nem sok
időbe telt, mire megtanulta, hogyan kell a kis dobozt kezelni, és hogyan
kell az abból jövő instrukciókat értelmezni. Amikor visszatért
nyájához, ráncos arcán az új tudomány örömének mosolya ragyogott. Másnap, amikor a nyáj szokásos szorosra zárt menetben kivonult a
mezőre, a repülőtéri irányítók érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz,
hogyan fogja a juhász kezelni az új technikát. A megegyezés az volt,
hogy a torony a használatos futópályát a pályairány bemondásával fogja
jelezni. Ennek alapján a juhász tudni fogja, melyik területekre nem
szabad menniük, és hol milyen távolságot kell a pályától tartani. Mint
rendesen, a szél ezen a napon is a 31-es pálya használatát indokolta,
így a legeslegelső juhászi üzenet úgy szolt, hogy „Leszállás irány 31”,
jelezve, hogy az érkező gépek délkelet felől jönnek majd. A válaszként
érkező „Roger” határozottan alföldi akcentussal hangzott a toronyban, de
ettől függetlenül a távcsövön át figyelő irányítok láthatták, amint a
kis puli néhány másodperc múlva már terelte is a néma népet, pontosan a
megfelelő irányba, el a veszély útjából.
Az elkövetkezendő hónapok során az öreg juhász soha, egyetlen egyszer sem vétett hibát. A bevezető irányítás egyik csoportvezetőjét hajtotta a kíváncsiság:
hogy csinálja ezt? Egy szép tavaszi reggelen beült a startkocsiba, és
kiment meglátogatni a juhászt. Amit ott talált, a parancslánc olyan
tökéletes példája volt, amit bármely hadvezér megirigyelhetett volna. A
juhász megtanította a kis szőrös segédnek, hogy a különféle kulcsszavak
mit jelentettek, melyik terület volt biztonságos és melyik nem! Neki
csak annyi dolga maradt, hogy jó hangosan megismételje a rádión hallott
kulcsszót, és az intelligens kis puli máris rohant és terelte a birkákat
a megfelelő irányba. De volt még más is.
A juhász, jóllehet nem volt birtokában különösen magas szintű
ismereteknek (melyekre nem volt szüksége amúgy sem), a természet
gyermekeként nőtt fel és élte egész életét. Neki a szél iránya, a felhők
formája, az ég színe sokkal többet mondott, mint egy átlagos repülőtéri
irányítónak. Nagyon hamar rájött, hogy mi a kapcsolat a szél iránya és
sebessége, és a leszállási irány között, és mikor a szélirány és erősség
eleget változott, hogy ez már indokolta a pályaváltást, előre elkezdte
átrendezni a nyájat. Így aztán nem egy esetben, mire a váltást bejelentő
üzenet megérkezett, szinte kész is volt jelenteni, hogy végrehajtotta
az utasítást. Mindezt abszolút pontossággal végezte, soha nem túl hamar
és soha nem túl későn… A mindig is erősen magyarosan hangzó „Roger”
inkább egyfajta udvariassági formula volt számára, mint igazi nyugtázás.
Az idők múlásával persze az öreg juhásznak és szorgos nyájának
mégiscsak el kellett tűnnie a repülőtérről, hogy helyüket gépek vegyék
át. A munka precizitása csökkent, a hibák száma nőtt...
Forrás:
http://iho.hu/blogpost/a-repterrend-es-a-birkak-120715
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése